Kínában születtem és műanyagból vagyok. A nyelem iskolaköpeny-kék, a horgom fém színű. Egy nap, majd ha felnövök, szeretnék gyapjúból horgolni. Eddig még csak akril és poliészter akadt a horgomra és az nem volt annyira jó. Egyszer horgoltak velem egy apró szütyőt pamutból. 100% pamutból, érted? Mmmmmm.... Hja, kár, hogy én is műanyag vagyok! Következő életemben szeretnék fából vagy bambuszból lenni és színeket is szeretnék, gyönyörűszép színeket! Ahol véget ér a kék nyelem, s ahol a horgos részem kezdődik, ott van egy kis szakadék. Kiáll a műanyagom és tudom, hogy ez a gazdámnak fáj. Alig horgolunk meg 100-200 szemet és ő máris szentségel, érzem, ahogy pirosodik és fogy az ujjáról a bőr. Pedig nagyon szeret engem és én is őt. Mégis bántjuk egymást, mert én műanyagból vagyok, ő meg húsból és vérből. Ja, 2,5 miliméteres vagyok és egyébként a világ legkényelmesebb használati tárgya lennék, ha nem lenne az a szakadék. Van egy haverom, ő 6 milis és teljesen műanyag!!! Szegény...csakúgy nyiszog a horgán a fonal, rettenetes hangja van és a gazdát kirázza tőle a hideg. Elő se vette a kosár mélyéről már vagy egy hónapja.
Velem szeret horgolni, még így is, hogy műanyag vagyok. Lakik bennem ugyanis egy Buddha nevű alak. Az első 10 láncszem csupa sóhaj, ráncolt homlok, összehúzott szemöldök, szaladgáló gondolatok. A következő 10 láncszembe szép sorban belehorgolódnak a gondolatok, rend lesz és tisztaság. Ami azután következik, az a jóleső, kiegyensúlyozott üresség, amikor nincs semmi és minden van és jó, hogy van, de az is, hogy nincs. Az az apró kis lyuk a láncszem közepén...na szerintem az az élet értelme.
